Giuseppe Verdi

A „Verdi” szócikk ide irányít át. Hasonló címmel lásd még: Verdi (egyértelműsítő lap).

Giuseppe Verdi
Életrajzi adatok
Született	1813. október 10. Le Roncole, Első Francia Császárság
Származás	olasz
Elhunyt	1901. január 27. (87 évesen) Milánó, Olaszország
Sírhely	Casa Verdi
Házastársa	Margherita Barezzi (1836. május 4. – 1840. június 19., Santissima Trinità) Giuseppina Strepponi (1859. augusztus 29. – 1897. november 14., Église Saint-Martin de Collonges-sous-Salève)
Pályafutás
Műfajok	opera
Hangszer	zongora
Díjak	A művészetek és a tudományok érdemrendje Knight Grand Cross of the Order of Saints Maurice and Lazarus Order of Saint Stanislaus a francia Becsületrend lovagja (1847) a francia Becsületrend nagykeresztje Civil Order of Savoy Order of the Medjidie Knight grand cross of the order of the crown of Italy Ferenc József-rend középkeresztje Pour le Mérite Szent Szaniszló-érdemrend
Tevékenység	zeneszerző
IPI-névazonosító	00031827792
Giuseppe Verdi aláírása
Giuseppe Verdi weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Giuseppe Verdi témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (Le Roncole, 1813. október 10. – Milánó, 1901. január 27.) 19. századi olasz zeneszerző, az opera műfajának kimagasló egyénisége.

Szülei kocsmárosok voltak. A család szegény volt, de Verdi zenei tehetsége hamar megmutatkozott. 12 éves korára kinevezték a helyi templom orgonistájának, és hamarosan Bussetóba költözhetett, hogy megkezdje zenei tanulmányait. Ezután Antonio Barezzi zenerajongó kereskedő vette pártfogásába, és több zeneművet rendelt tőle a helyi Filharmóniai Társaság számára. Biztatására 1832 májusában Verdi Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba, de megbukott. Milánóban maradt, és magánúton tanult tovább.

Idővel karmesteri munkákat is vállalt, és ennek köszönhetően megismerték. 1835-ben visszatért Bussetóba, ahol megpályázta a Filharmóniai Társaság igazgatói posztját. 1836 márciusában megkapta hivatalos kinevezését, két hónap múlva pedig feleségül vette Barezzi leányát, Margheritát. 1838-ban lemondott posztjáról, és visszaköltözött Milánóba, ahol benyújtotta a Scalának első operáját, az Obertót. A sikeres bemutató után az operaház még három opera komponálására kérte fel. 1838-ban azonban meghalt a lánya, 1839-ben a fia, aztán 1840-ben a felesége – Verdi lelkileg összeomlott, és megpróbált kihátrálni a Scalával kötött szerződésből, de sikertelenül. A pünkösdi királyság bukása után felhagyott a vígoperák írásával. 1842-ben megírta a Nabuccót, amelynek politikai felhangjait a szabadságra vágyó olasz nép azonnal felismerte. A következő nyolc évben tizenkettő operát komponált, köztük A két Foscarit, az Attilát és a Macbethet. 1851-ben megírta a Rigolettót, amivel megalapozta világhírét. Az Aida (1871) után tizenöt évig nem írt újabb operát. Eközben beválasztották az olasz szenátusba, ahol öt évig tevékenykedett, átdolgozta több korábbi operáját, és megírta a Requiemet (1874). A Simon Boccanegra átdolgozása közben ismerkedett meg Arrigo Boito költő-zeneszerzővel, akinek szövegkönyveiből született meg a Verdi életművét megkoronázó két utolsó operája, az Otello (1887) és a Falstaff (1893). Élete végén egyházi műveket írt. 1901-ben halt meg agyvérzés következtében Milánóban.

Verdi a 19. századi opera Wagnerrel egyenértékű vezéralakja; az olasz zene világviszonylatban egyik leghíresebb képviselője. Művészetének fejlődése a korai 19. század jelentős olasz mestereinek – Rossini, Bellini, Donizetti – művészetéből ágazott ki, áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket – korabeli kritikusai éppen emiatt zenéjét gyakran nyersnek, csiszolatlannak minősítették. Hatása óriási: a századforduló olasz operaszerző nemzedékére (Puccinire és kortársaira) gyakorolt közvetlen hatásán túl közvetve (Wagnerhez hasonlóan) erősen hatott az opera 20. századi fejlődésére is. Műveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, és néhány részletük igazi slágerré vált, mint például a La donna è mobile (Az asszony ingatag) a Rigolettóból vagy a Brindisi a Traviatából.