Ambient

Az „ambient stílus” gyűjtőnév zenei alkotások számára, amely többféle, komponálási és előadási módszerek, hangzás stb. tekintetében egymástól meglehetősen eltérő stílust foglal magába. A műfaj neve, melyet Brian Eno angol zenész alkotott meg, az angol ambience - környezet, légkör - kifejezésből ered; ennek magyarázata, hogy Eno olyan zenei stílus megalkotásával kísérletezett, amely képes visszaadni, „lefesteni”, illetve zeneileg újraalkotni egy bizonyos hangkörnyezetet (adott térben, időben hallható hangok összessége). Ez nem feltétlenül zenei hiperrealizmust jelent (bár az ambient-előadóktól ez sem áll távol), hanem annál elvontabb, gondolat- és érzelemtársításon alapuló kapcsolatot (mint pl. a Music for Airports c. Eno-lemez esetében, amely nem repülőtéri zörejek összessége, hanem minimalista hangszeres zene, amely magát a repülőtér épületét, amely megindította az alkotó fantáziáját, próbálja zeneileg „újrakomponálni”).^[1]

Az ambient törekvéseit tágabban szokás értelmezni annál, mint amit a név sugall (ez már Enonál is megfigyelhető volt): sok ambient alstílust pusztán a hangzás és hangulat, nem pedig egy konkrét, lefestendő környezet (ha van egyáltalán ilyen) alapján neveznek el (psybient, illbient, space ambient stb.)

Az ambient mozgalom törekvései több, önállóan is létező zenei stíluson belül is megfogalmazhatóak, de magára az ambientre amúgy is jellemző a stíluskeveredés; az eszközök sokfélesége, így a jazz, az elektronikus zene, valamint a klasszikus és new age-irányzatok egyaránt építőkövei lehetnek. Leggyakrabban elektronikus hangszerek jelentik a fő irányvonalat, de mindezek keveredhetnek a klasszikus zene, és más országok, kultúrák tradicionális hangszereivel is. Gyakran alkalmaznak bennük az életből vett különféle zajokat (utcazaj, lépések, ajtónyikorgás, stb.). Az ambient hatása kimutatható a kortárs komolyzenében is (Iannis Xenakis, Ligeti György).

Az ambientet általában meditatív, erős gondolati vagy érzelmi töltéssel rendelkező irányzatnak tartják, tánczeneként való felhasználhatósága erősen atipikus. Jellemzői: a lassú vagy közepes tempó, a ritmushangszerek, vagy akár a hagyományos zeneiség teljes hiánya: pusztán horrorisztikus zörejekből, vagy akár állathangokból is lehet egy CD-nyi ambient „dalt” alkotni; a zenei motívumok összefüggésének, egymásba való logikus fejlesztésének hiánya, a természetes hangkörnyezetekben általában meglévő véletlenszerűség vagy kiszámíthatatlanság imitálása. Az sem ritka, hogy a szerzők a kompozíciót ihlető tájon, vagy környezeten helyszíni felvételeket készítenek a táj v. környezet hangzásáról, rögzítve az ott felvehető hang-atmoszférát.^[2] Bár meg-megújulóan képes szubkultúrát generálni maga körül, üzleti szempontból ritkán volt sikeres műnemnek nevezhető.

1. ↑ Daniel Warner: Audio Culture: readings in Modern Music. Continuum International Publishing Group, 2004. (Googlebooks vált., korlátozott előnézet). (a): 96. o.; (b): 97. o. Hiv. beill.: 2012-10-16.
2. ↑ Farkas Péter („MoeskoMusic”): Adham Shaikh & Tim Floyd: Drift. Ambient.blog.hu. Hiv. beill.: 2012-10-17.